Italeri - 1:72 North American F-51D Mustang kóreai háború - makett

A P–51 Mustang a North American Aviation által tervezett és gyártott nagy hatótávolságú kísérő-vadászrepülőgép volt, amelyet a második világháborúban fejlesztettek ki és vetettek be a szövetséges légierők. Az amerikai légihadseregek hadrendbe állításával több más, szerényebb képességű típust (P–40, P–39, P–63, P–47) leváltott a vadász-feladatkör betöltéséről, ezeket a típusokat rendre alacsonytámadó szerepkörben alkalmazták. Egyedül a P–38 tudott hasonló teljesítményt produkálni közepes és nagy magasságban. A repülőgép a nevét annak a tulajdonságának köszönheti, hogy felszállás közben nehezen volt irányítható, hajlamos volt az oldalirányú kitörésre.

P–51 Mustang
Funkció	Vadászrepülőgép
Gyártó	North American Aviation
Tervező	Edgar Schmued Raymond H. Rice Larry Waite E. H. Horkey
Gyártási darabszám	15 875
Ár	50 985 USD (1945)
Személyzet	1 fő
Típusváltozatok	A–36 Apache F–82 Twin Mustang Cavalier Mustang Piper PA–48 Enforcer Mustang X
Első felszállás	1940. október 26.
Szolgálatba állítás	1942
Méretek
Hossz	9,83 m
Fesztáv	11,28 m
Magasság	4,17 m
Szárnyfelület	21,83 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg	3465 kg
Tömeg üzemanyaggal	4175 kg
Max. felszállótömeg	5490 kg
Hajtómű
Hajtómű	Packard Merlin V–1650-7
Teljesítmény	P–51D: 1215 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség	703 km/h (függesztmény nélkül)
Utazósebesség	580 km/h
Hatósugár	2655 km (Tüzelőanyag-póttartállyal)
Legnagyobb repülési magasság	12 770 m
Emelkedőképesség	16,3 m/s
Szárny felületi terhelése	192 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet	6 db 12,7 mm-es géppuska
Fegyverfelfüggesztő pontok	2 db
Nem irányított rakéták	10 db 127 mm-es rakéta
Háromnézeti rajz

Típusok

Több altípusát fejlesztették ki, amelyeket az európai, a mediterrán, a csendes-óceáni és a Kína–Burma–India hadszíntereken is nagy számban vetettek be. A tervezése idején rendkívül modern konstrukció volt félhéj szerkezetű törzzsel, lamináris szárnyprofillal és rengeteg gyermekbetegséggel. Az "A", "B" és "C" változat még a kabintetőig fölhúzott törzsgerinccel épült, az "A" "B" és "C" változatot rácsos merevítésű deckkel (kabintetővel) vagy buborék kabintetővel (Malcolm deck) gyártották. A "P–51A–10NA" változatnál jelent meg a buborék kabintető, de itt még magas törzsgerinccel. A "D" változatnál a törzs hátsó részén a törzsgerinc csak a kabintető aljáig ért föl, a hiányzó laterál felületet a függőleges vezérsík alsó részének előre történő meghosszabbításával pótolták. Erre azért volt szükség mert a korábbi változatokból hátrafelé nagyon rossz volt a kilátás. Az első P-51A változata az Allison V-1710-81 motor alkalmazása miatt nagyon gyenge teljesítményt nyújtott (16 perc alatt emelkedett 7600 m-re, Merlin motorral ehhez már csak 10 perc kellett, a Bf-109 kb.7 perc alatt ért föl erre a magasságra), csak a "B" változattól alkalmazott brit Rolls-Royce Merlin motor tette kiválóvá. Európa felett a legtöbb bombázó-kísérő bevetést teljesítették a velük felszerelt alakulatok, biztosítva ezzel a légifölény mielőbbi kivívását, amit 1944 év végére el is értek. A csendes-óceáni hadszíntéren korlátozottan bár, de részt vettek Japán elleni bevetésekben. Ebben a térségben inkább a haditengerészeti típusok domináltak: F4F Wildcat, F6F Hellcat, F4U Corsair.

A térségben komoly szerepet a koreai háború idején kapott a típus F–51 néven, amikor az Amerikai Légierő típusváltások közepette avatkozott be a konfliktusba. Itt, noha alacsonytámadó feladatkörben vetették be őket, főként a sugárhajtású gépek első generációit képviselő MiG–15-tel kerültek szembe. A velük szembeni esélytelenségük ellenére azonban pilótái néha arattak velük légi győzelmeket. Bevetették a Közel-Keleten is, több későbbi üzemeltető az 1980-as években vonta ki hadrendjéből.

Már 1942-es szolgálatba állásakor is gyors, mozgékony vadászrepülőgépnek számított, melyet a továbbfejlesztések során sem vesztett el. Ezt a P-51B-1-változatától a Spitfire-nél bevált Rolls-Royce Merlin motor biztosította, melyet Packard V–1650 néven az USA-ban gyártottak, ellátva kétfokozatú, kétsebességes turbófeltöltővel is. A megfelelő tűzerőt a "B" és "C" változatnál 2-2, a "D" változattól 3-3 db, a légcsavarkörön kívül a szárnyakba épített 0,5"-os (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska szolgáltatta összesen 1880 db lőszerrel. A géppuskák a repülőgép előtt kb 300 m-rel hordtak össze (kezdetben kis sorozatban készült 4 × 20 mm-es gépágyúval, sőt az AM106 jelű példányt 40 mm-es fegyverzettel látták el), később alkalmassá tették nem irányított rakéták és siklóbombák vetésére is.

Rádiólokátort hordozó altípusát, az F–82 Twin Mustangot is bevetették Koreában. Ez a változat két géptörzs közé beépített szárnyból és vízszintes vezérsíkból és két külső szárnyrészből állt.

A második világháborút és a koreai háborút követően több példánya polgári tulajdonba került, amiket rendszerint légi versenyeken repülnek még napjainkban is. Háborús érdemeinek legnagyobb elismeréseként fogható fel, hogy John Najjar tervező róla nevezte el a Ford Motor Company azóta tradicionális amerikai típussá váló kupéját, a Ford Mustangot.