1:72 A-6E Tram Intruder - Italeri

F–4 Phantom II
Amerikai F-4E Phantom II Mk 82 légibombákat old
Funkció	Harcászati vadászbombázó repülőgép
Gyártó	McDonnell Douglas
Gyártási darabszám	5195 db[1]
Személyzet	2 fő
Első felszállás	1958. május 27.
Szolgálatba állítás	1960. december 30.
Méretek
Hossz	19,20 m
Fesztáv	11,70 m
Magasság	5,00 m
Szárnyfelület	49,20 m²
Szárnykarcsúság	2,77
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg	13 757 kg
Üzemanyag	7549 kg
Max. felszállótömeg	28 030 kg
Hajtómű
Hajtómű	2 db General Electric J79-GE-17A utánégetős gázturbinás sugárhajtómű
Tolóerő	79,6 kN
Repülési jellemzők
Max. sebesség	2,23 Mach
Utazósebesség	940 km/h
Hatósugár	680 km
Hatótávolság	2600 km
Legnagyobb repülési magasság	18 300 m
Emelkedőképesség	210 m/s
Szárny felületi terhelése	383 kg/m²
Tolóerő–tömeg arány	0,86
Fegyverzet
Beépített fegyverzet	1 db M-61 Vulcan gépágyú
Háromnézeti rajz

Az F–4 Phantom II két hajtóműves, szuperszonikus repülőgép-hordozó fedélzeti vadászbombázó repülőgép, melyet az Egyesült Államokban a McDonnell Douglas fejlesztett ki az 1950-es évekre. Alkalmazták légi fölény, csapásmérő és felderítő feladatokra is, nagy mennyiségben épült és több mint 40 évvel a bemutatása után is üzemelteti néhány ország légiereje.

Az 1960-as, 1970-es évek egyik legkorszerűbb, legsokoldalúbb harcászati repülőgépe volt, kilenc felfüggesztési csomópontján több mint 8400 kg-nyi fegyvert tudott 600 km feletti hatósugáron belül bevetni. Légiharc-rakétáktól a hagyományos siklóbombákon túl precíziós csapásmérésre és képessé tették, nagy számban a vietnámi háborúban került bevetésre. 1959-től tizenhat repülési rekordot állítottak fel a típussal, köztük abszolút sebességi és csúcsmagassági rekordokat.

F–4C

Az első, minden napszakban bevethető változat, melyet felszereltek csapásmérési feladatkört ellátó berendezésekkel is a Légierő igényeinek megfelelően. Ekkor még F–110A volt a típusjele, majd (ld. a B változatnál) 1962. szeptember 18-ától típusjelölését F–4C jelzésre változtatták. Integrálták rendszereibe az AIM–4 Falcon és AGM–12 Bullpup rakétákat valamint nukleáris fegyvereket. A megnőtt össztömeg és stabilitás miatt főfutókerekek szélesebb gumiabroncsot kaptak, mely miatt szárnyfelekbeni akna méretét meg kellett növelni, ami a felső profil kiemelkedésében érhető tetten. A gázturbina teljesítményén némileg javítottak, a J79–GE–15 gázturbinákat felszerelték önindító berendezéssel. Levegőben utántölthetővé tették a pilótafülke és a függőleges vezérsík közé beépített, behúzható csonkkal, amely a Légierőnél alkalmazott merevcsöves rendszer, szemben a haditengerészeti tömlős rendszerrel. Új AN/APQ–100 rádiólokátort építettek be, duplikálták a repülésvezérlő rendszert, mellyel a hátsó ülésről is vezethetővé vált a repülőgép. Ezzel a változattal 1963. május 27-én lépték át a hangsebesség kétszeresét, az első repülés során. Összesen 583 darabot építettek, több átépítésre került más változatokra.

F–4D

Az F–4D volt az amerikai légierő első, speciális feladatokra kialakított Phantom II változata. Ezt a gépet levegő-föld feladatokra tervezték. A gépbe az AN/APQ–109-es radar került, ami a kisebb földi célokat is fel tudta deríteni és ASN–63-as tehetetlenségi navigációs rendszert kapott. A fegyverzetét légiharc esetén az AIM–7E, vagy AIM–7F Sparrow és az AIM–9N légiharc-rakéták alkották. Csapásmérésre pedig AGM–65 Maverick levegő-föld rakétát használtak. Három amerikai pilóta lett ász ezen a típuson a vietnámi háború idején. Ebből az F–4D változatból összesen 825 darab készült.

A típust rendszeresítette Irán és Dél-Korea is. Az első D változat (64–929) első felszállását 1965. december 8-án tette, a legyártott 825 darabból 793 darab készült az USAF, 32 darab az iráni légierő részére. Irán nem kapta meg az orr alá szerelt infravörös érzékelőket. Dél-Korea 1968-ban vásárolt az amerikai légierő állományából, leszállításuk a Peace Spectator program keretében zajlott, 1988-ig tartott az állományba helyezésük. A Peace Pheasant II-ben E változatokat vettek át.

F–4EJ

Japán által gyártott 138 darab F–4E.